Heather vonzásában – Beleolvasó

William

Életem a káosz előtt

„Rendőr vagyok, és letartóztatom. Megsértette a törvényt, amit nem én írtam. Lehet, hogy egyet se értek vele, de betartatom. Mindegy, ha könyörög, rimánkodik vagy az együttérzésemre játszik, semmivel sem tudja meggátolni, hogy börtönbe juttassam, vasrácsok mögé. Ha elszökik, üldözni fogom, ha rám támad, visszavágok, ha rám lő, visszalövök. A törvény szerint nem hunyhatok szemet. Én vagyok a következmény.” (Az utolsó műszak c. film)

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Ez a nap is csak úgy telt, mint a többi. Semmi különleges nem volt benne. A házunk verandáján a forró kakaóm iszogattam, mialatt a nap lassan lebukott a horizonton. Hosszan lehunytam a szemem és igyekeztem leküzdeni a fáradtságot, ami az utóbbi időben szinte felemésztett. Pár óra alvás és indul minden elölről.

– Liam, hol vagy? Miért nem pihensz egy kicsit? – dugta ki a fejét az ajtón Joyce, a menyasszonyom.

– Nem lehet – fújtam ki a levegőt. Pihenés. Ez volt az, amiről hallani sem akartam, mert tudtam, ha lefekszem, csak még fáradtabb leszek. A hajsza pedig még nem ért véget. – A tettes még mindig szabadlábon van és újabb áldozatok után vadászik – dörzsölgettem a halántékom.

– Aha, és te vagy az egyetlen zsaru ebben a városban, aki megállíthatja – forgatta a szemét. – Mondd csak, néztél ma már tükörbe? A vízi hulla szalonképesebb nálad – lépett közelebb. Érdekes hasonlat – vontam fel a szemöldököm.

– Mert te csak tudod, hogy az hogy néz ki – horkantam fel. Letettem a bögrém. A vízi hulla gondolatára felfordult a gyomrom.

– Olyan vagy, mint egy holdkóros – finomított. – Karikás a szemed. Frissebb aggyal te is hatékonyabb lennél – magyarázott. Volt benne igazság, de én nem tudtam volna nyugodtan aludni, amikor egy gyilkos újabb áldozat után kutat. Mi van, ha éppen akkor öl újra, amikor én az igazak álmát alszom? El kell kapnom, mielőtt újra lecsap. – Hidd el, az a bűnöző várhat még egy kicsit, aludj inkább pár órát – mosolygott, miközben mellém lépett.

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Nem pazaroltam az időm azzal, hogy elmagyarázzam neki. Ezt ő nem érthette. Valójában senki nem érthette meg, akinek nem ez volt a hivatása. Nekem addig nem lesz nyugtom, amíg el nem kapom a gyilkost. De nem tudtam megállni, csak kiszaladt a számon:

– Közveszélyes és minden perccel, amit a szabadon tölt, csak egyre rosszabb lesz. Mentálisan is romlik az állapota.

– A tiéd is. Kialvatlan vagy, és ingerült – kontrázott. – Nem szeretném, ha a holnap esti vacsoránál ilyen állapotban lennél.

– Az már most lesz? – eszméltem rá, hogy utolért a végzet. Újabb családi összejövetel. – Uram, irgalmaz – csúszott ki a számon.

– Ne légy már ilyen! Jó lesz, majd meglátod. Apa megígérte nekem, hogy nem piszkál majd téged.

– Úgy sem fogja megállni – eresztettem el egy sóhajt. Ismertem az öreget. Nem hagyott ki egy alkalmat se, hogy szekálhasson.

– Ezért kérlek meg téged is, hogy engedd el a füled mellett a megjegyzéseit. Ő már csak ilyen. Neki senki nem lehet elég jó.

– Főleg nem egy zsaru – nyögtem megvetéssel a hangomban. – Egy mezei nyomozó. Számára én vagyok az egzisztenciális hierarchia legalján. A szemében átlagon aluli vagyok, olyan ember, aki nem képes neked megadni ezt – böktem a hatalmas házunk felé, ami amúgy apuci jótékonysági adománya volt. Nem viselte el, hogy én és Joyce egy bérlakásban tengődjünk. Ez volt az egyik, amit sosem bocsátott meg nekem.

– Látod, te sem vagy jobb nála. Te is folyton a szememre veted, hogy nem születtem szegénynek – fonta mérgesen karba a kezét. Feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás.

– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – léptem közelebb. Az egyik karommal átölelem és nyomtam egy puszit a homlokára.

– Semmi baj. Jóvá teheted, ha holnap időben, kipihenten hazaérsz és erőt veszel magadon, és nem változtatod csatatérré az otthonunk – vágott vissza ártatlan mosollyal az arcán.

Az ajkamat vékony csíkká préseltem össze.

– Én? Hiszen az apád provokál folyton – morogtam félig magamban.

– Ne foglalkozz vele! Nem apámmal élsz együtt, hanem velem. Ha nekem jó vagy így, ahogy vagy, akkor nem mindegy, mit gondol az öreg? – kacsintott felém pajkosan.

Igaza van! Le van tojva, mit gondolnak rólam mások.

– Ideje indulnom – eresztettem el őt. Levette a korlátról a kakaós csészémet, majd a mutatóujjával rám bökött.

– Ne felejtsd el, holnap este hétkor kezdjük. Időben itthon legyél ám! A szüleim nem bírják a pontatlanságot.

A szülei. Sokkal inkább az apja.

Mély lélegzetet vettem és reményvesztetten megadtam magam.

– Rendben. Alszom pár órát, de hajnalban indulok – vonultunk be a házba.

Néhány órával később, ahogy azt sejtettem, még kábább voltam, mint előtte. Az alvás nemhogy nem segített, csak rosszabb lett. Álmomban is a legutóbbi tett helyszínén jártam és csak a rengeteg vért láttam. Jóval az ébresztő csörgése előtt pattantam ki az ágyból. Lehúztam egy erős kávét, összeszedelődzködtem, amikor megpillantottam a kikészített öltönyömet.

Úgy látszik, ezt az esti vacsorát már semmiképpen sem fogom megúszni – ingattam a fejem. Igyekeztem a házból hangtalanul távozni, de egész úton az őrs felé azon merengtem, vajon mi baja lehet velem Joyce apjának. Én a jó gyerek vagyok. Az igazság szolgálatában állok. Soha nem teszek semmi olyat, amivel szégyent hoznék a lányukra. Ja, persze, tudom, hogy az állami fizetésből nem lesz milliomos az ember, de nekem jó így. Nincsenek nagyra törő vágyaim, nem akarok kacsalábon forgó palotát, amit mutogathatok a felfuvalkodott álbarátaimnak. Nem vágyom műkapcsolatokra. Nem pazarlom az időmet olyanokra, akik nem érdemlik meg. Vannak az életemben ennél sokkal fontosabb dolgok. Momentán az, hogy elkapjam Andy Yugovich gyilkosát.

Már napok óta dolgoztam az ügyön, de folyamatosan zsákutcába futottam. Olyan makulátlan volt az a nő, látszólag… Valami van, amit nem veszünk észre. Mindenki szerette, nem voltak ellenségei, valaki mégis brutális kegyetlenséggel elvágta a torkát. A legtöbb gyilkos indítéka könnyen felismerhető: anyagi javak, bosszú vagy a figyelem elterelése. Ez vajon melyik? A helyszínen talált kör ász kártyából én a bosszúra, valamiféle leszámolásra gyanakodtam. Túlságosan szimbolikus ahhoz, hogy véletlen legyen. A nőnél volt egy apró tárca, benne az irataival, telefon a fülhallgatóval, és minden más értéktárgya, ám az is megeshet, hogy valaki megzavarta a gyilkosát. Bár a rablógyilkosságok esetében többnyire nem előre megfontolt emberölésről van szó. Az a kártyalap pedig egyértelműen arra utal, hogy ezt valaki eltervezte. Csak rá kell jönnöm, mi volt az indítéka.

A kapitányságon az asztalomhoz léptem és még egyszer átfutottam a tanúvallomásokat, a patológiai jelentést és a helyszínen talált nyomok fotóit. Zsákutca. Az arcom a tenyerembe temettem. Előttem volt a kép, amikor a szülei azonosították. Megígértem nekik, hogy elkapom a gyilkost – szorult ökölbe a kezem.

Már megszoktam, hogy a bűncselekmények olyanok, mint egy kirakós játék. Ha szerencsénk van, egyes részek tökéletesen illeszkednek egymáshoz, és az ügy meg is van oldva, de ez esetben hiányzott a puzzle egy fontos darabkája, mert valahogy sehogy sem akartak egymásba illeszkedni a részletek. Kellemetlen érzések kavarogtak bennem. Elhatároztam, hogy kimegyek a tett helyszínére és kicsit körülszaglászok, hátha észreveszek valamit, ami felett korábban átsiklottunk.

Amikor kiértem, még minden csendes volt. Korán van. Az órámra pillantottam. Körülbelül pont ilyen tájt ölték meg a fiatal nőt is. Körbepásztáztam a parkban, de semmi érdemlegest nem láttam. Az egész környék kihalt és csendes volt. Minden erőfeszítésem ellenére semmi különöset nem vettem észre. Leültem egy padra, elővettem a helyszínelés fotóit és próbáltam rekonstruálni a történteket. Pár órával később tanácstalanul és csalódottan távoztam. A társamnak, Jacknek talán igaza lehet: a nő ismerte a támadóját. Szerintem a nő futni jött, a sportos öltözéke és a lépésszámláló a karján is ezt bizonyította. A tettes véletlenszerűen csaphatott le Andy Yugovichra, de ha ez igaz, és az is, hogy nem vitt el semmit, akkor a gyilkos újra ölni fog. Lehet, hogy paranoiás vagyok. Már mindenhol sorozatgyilkosokat látok. Tegyük fel, hogy Jacknek van igaza. A jelek azt mutatják, hogy a nő menekült. A cipőnyoma egyenletes kocogást mutat, aztán egy idő után egyre messzebbiek és mélyebbek a nyomok, vagyis gyorsabb tempóra váltott, menekülni kezdett. De vajon miért menekült a nő? Azért, mert megijedt? Félt?

A nyomok megtalálása olykor pofonegyszerű. Többször is lejátszottam magamban az eseményeket. A szemtanúk elmondása szerint a tettes egyszerűen rávetette magát a futó nőre, aki lélekszakadva szaladt, majd csapdába került, a gyilkosa pedig gondolkodás nélkül elvágta a torkát, majd kereket oldott. Nemcsak az nehezítette a helyzetet, hogy a tanúk egymásnak ellentmondó történeteket és személyleírásokat meséltek, de az is, hogy a tetthelyen nem találtuk meg a gyilkos fegyvert, így a sérülést okozó penge meghatározása szinte lehetetlen volt. A vágás viszonylag magasan a fül alatt kezdődött, onnan ívelt lefelé a torok irányába. A különlegessége a dolognak viszont az volt, hogy jobbról balra történt a metszés, ami arra enged következtetni, hogy balkezes az elkövetőnk. Hát ez is valami.

Igyekeztem gyorsan végigpörgetni a jegyzeteimet a kihallgatottakról, hátha van köztük gyanús személy, ám itt is vakvágányra futottam. A francba! Chicago Amerika gyilkosságfővárosa, itt több vérontás történik, mint a háromszor népesebb New Yorkban. Évtizedek óta tartanak a bandaháborúk, aminek eredményeképpen néhány negyedben bármikor lelőhetik az embert az utcán, de pont itt a Grant Parkban? Ráadásul az áldozat egy jól megvilágított, nagy forgalmú területen tartózkodott. Az elkövető meglehetősen nagy rizikót vállalt.

Nem. Itt valami nem stimmel. Mégis csak Jacknek van igaza. Valakinek az útjában állt az áldozat. Ez nem véletlenszerű támadás.

Hangosan fújtam ki a levegőt és csüggedten tébláboltam az őrsön felállított tábla előtt, ahol ott függött az áldozat arcképe.

– Bárcsak elmesélhetnéd, mi történt valójában – néztem a fényképével farkasszemet, amikor megcsörrent a telefonom. – Keyes – szóltam bele.

Megérkezett a hír, amitől a legjobban tartottam: A gyilkos újra lecsapott. Hát mégis nekem volt igazam. Sietve indultam az újabb merénylet helyszínére.

– Az áldozat neve Samantha Ullman, 28 éves fehér nő – guggolt a holttest mellett az orvos szakértőnk, Linda Taylor. – Hasonlóan végeztek vele, mint Andy Yugovichcsal – tájékoztatott a halottkém. – Nemcsak a körülmények hasonlóak, de szinte biztos vagyok benne, hogy az elkövető is ugyanaz. Nézd – mutatott kesztyűs kezével az áldozat nyakára.

– Ugyanaz a metszés íve. Jobbról balra – biccentettem, hogy értem a következtetést.

– És itt van ez is. – Egy kártyalapot mutatott fel, egy kör kettest.

– Több mint hárommillió ember nyüzsög és hangoskodik a Michigen-tó partján fekvő felhőkarcolók árnyékában, de ez pont itt csap le az áldozatéra – pillantottam körbe. – Lehet, hogy a tettesünk erre gerjed. Nem fél a lebukástól. Szemtanúk? – érdeklődtem.

– Ez esetben is megbízhatatlanok. Az egyik szerint szőke, a másik szerint fekete, a harmadik pedig azt állítja, hogy kapucni volt rajta.

Hangosan fújtam magam elé.

– Ha ez így folytatódik, sosem kapjuk el – bosszankodtam.

Sajnos az emberi emlékezet nem megbízható. Amire nem emlékeznek a szemtanúk tisztán, hajlamosak azzal kiegészíteni, aminek szerintük történnie kellett. A legjobbak bele is élik magukat és tovább színezik az érzelmeikkel, meggyőződéseikkel, előítéleteikkel. A legtöbb esetben nincs ebben semmi szándékosság, ám ezzel nemhogy segítenék, még hátráltatják is a nyomozást.

– Van valami jó híred is? – hajoltam közelebb.

– Van – mosolygott, mint aki csak erre a kérdésre várt. – Ezúttal hibázott – emelt fel a csipeszével az áldozat ruházatáról egy hajszálat. – Remélhetőleg ez az elkövetőtől származik – ejtette egy steril zacskóba a bizonyítékot.

– Remek – ismertem el. – Ez tényleg jó hír. Dulakodtak is? – vizsgálódtam én is.

– Igen. Úgy tűnik, nem volt könnyű dolga. A nő feladta neki a leckét. Nem adta magát könnyen.

– Sajnos így sem járt sok sikerrel – ingattam a fejem.

– Hamarosan többet tudok majd mondani – intett a kollégáinak.

– Csak siess, Linda, ki tudja, mikor csap le újra ez az állat – sóhajtottam aggodalmasan.

– A türelem keserű, de a gyümölcse édes – kacsintott felém a végtelen nyugalommal megáldott nő.

Türelem? Ironikus. A mi szakmánkban a várakozás végzetes. Mégis legtöbben, ha megkérdezték, mi a nyomozók titkos fegyvere, többnyire azt válaszolták, a türelem. Az idő köztudottan mindig nekünk dolgozik. Igen ám, de vannak esetek, melyekben üresen telik az idő – ahogy most is –, és valaki más ideje vészesen fogy. Bár az is igaz, aki sorozatosan bűncselekményeket követ el, az előbb-utóbb hibázik. Üldözött vadnak lenni kíméletlen érzés, mentálisan iszonyatosan megterhelő, fárasztó. Nem tud már minden esetben százszázalékosan résen lenni. De nem várhatunk a botlásig, mert addig is életek forognak kockán, ezért kell nekünk, zsaruknak megtanulni az ellenfél agyával gondolkodni, megfejteni a következő lépést. Ez ugyanúgy vonatkozik egy piti bűnöző felderítésére, mint egy sorozatgyilkos kézre kerítésére.

A munkám során egyetlen dolog volt, amiben elszántan hittem. Mégpedig hogy véletlenek nincsenek. Minden okkal történik. MINDEN. A munkám nagy része nem olyan látványos, mint a mozifilmek rendőrhőseié. Az enyém az íróasztal mögött végzett feladatokból állt, bizonyítékok értékeléséből, elemzésekből, a tanúk kihallgatásából és az összefüggések megtalálásából. A mi munkánkban, ami nyilvánvaló, az a legvalószínűbb. Többnyire. Legalábbis azt hiszem…

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Ne feledjétek, aki a fenti linken 20% kedvezménnyel előrendeli a Heather vonzásában című könyvemet, annak a Libri csomagol mellé egy Moszkvai csábító című ajándék novellát. 
Ne maradjatok le róla! (Aki előzetesen már megrendelte a Librinél, természetesen megkapja a novellát is ajándékba.)

http:// http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Leave a Reply