GONDOLATAIM

Ismerj meg jobban!

http://bit.ly/annelgreen_alomgyar

Nekivágtál a nagyvilágnak” … 

Íróvá válni nem könnyű, de annak, aki vidéken nő fel, különösen nehéz karriert építeni. Sokkal kevesebb lehetőség áll rendelkezésre az önmegvalósításhoz. A technikus vizsgám után a fordulóponthoz értem az életemben. Felköltöztem Budapestre, hogy diplomát szerezzek. A családom sosem dúskált a pénzben, így a szüleim nem tudták minden gyermekük számára finanszírozni a továbbtanulást. A magam lábára kellett állnom, ha meg akartam valósítani az álmaimat, ezért kötöttem ki mindössze egy hátizsákkal a fővárosban. Életem egyik legkeményebb időszaka volt. Két évig kuporgattam a főiskolára, olyan állást vállaltam, amit a környezetemben sokan bíráltak.  

| Csatákat kellett vívnom minden fronton. 

Egyedül voltál, támogatás nélkül… 

Nem volt könnyű egyedül boldogulni távol a barátoktól, családtól. Teljesen új alapokra építkeztem, a céljaim lebegtek a szemem előtt. Pár évvel később lediplomáztam, férjhez mentem és megszületett a kislányom, és ez újabb változást hozott az életembe. Tudtam, már nem végezhetem ugyanazt a munkát. Mégsem úgy fogtam fel a gyermekvállalást, hogy derékba töri a karrierem, éppen ellenkezőleg,  

| az ő lénye ébresztett rá, hogy valahol azúton elfeledkeztem a legfontosabbról, a saját álmaimról.  

Hogy jutott eszedbe, hogy írásra add a fejedet?

Mióta az eszemet tudom, imádom a könyveket. Reméltem, hogy egyszer olyan munkám lesz, ahol könyvek vesznek majd körül. Sokat olvastam, majd jött egy belső késztetés és írni kezdtem, aztán gondoltam egyet, 
| eladtam az autóm és befektettem a pénzt az első könyvembe. 

Azóta is áldom a sorsom, hogy találkoztam az Álomgyárral, ahol az álmaim valóra váltak. 

Írók és az ő kelléktáruk

http://bit.ly/annelgreen_alomgyar

Íróként elgondolkodtam rajta, mi is a mi kelléktárunk. Persze hogy a szavak. Csodálatos a magyar nyelv, és hiszek benne, hogy a szavaknak erejük van. Egyetlen szónak is hatalma van. Mindegy, hogy leírjuk vagy kimondjuk, tökéletesen kifejezhetjük általuk az érzelmeinket. Mindannyian átéltük már az érzést, milyen hatást gyakorol ránk néhány simogató, kedves szó. Gyógyír lehet a lelki sebeinkre, ugyanakkor éles késként vághat belénk és megsebezhet.

Sokat merengtem ezen és próbáltam nektek összegyűjteni a kedvenc szavaimat. A választásaimnál nem a jelentésére, inkább a hangzásra koncentráltam.

  1. Érzéki
  2. Elillan
  3. Lelke
  4. Remény
  5. Dallam
  6. Suhan
  7. Andalító
  8. Hangfoszlány
  9. Pillangó
  10. Álmodozó
  11. Lebegő
  12. Lélegzet
  13. Lehelet
  14. Érintés
  15. Szenvedély

Rá kellett jönnöm, imádom az „L” betűs szavak dallamosságát.

A kislányomat is megkérdeztem, nála mi a favorit, a válasza az „anya” volt.

Ti elgondolkodtatok már ezen? Nektek mi a kedvenc szavatok?

Az izgalmakat már csak papíron élem

http://bit.ly/annelgreen_alomgyar

Behajtóként dolgoztál korábban. Hogy jutott eszedbe regényt írni?

Amikor annak idején felkerültem Budapestre és elkezdtem munkát keresni, egy valamiben voltam biztos. Szerettem volna megszerezni a közgazdász-logisztikus diplomámat. Ahhoz, hogy ez sikerüljön kellett egy állás, amiből fenntartom magam. Így az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem egy lízingcéghez követeléskezelőnek, azaz behajtónak.

Mielőtt átléptem volna az ajtaját annak a követeléskezelő cégnek, ahová jelentkeztem, azt sem tudtam mi fán terem a behajtás.

Nagyon fiatalon keveredtem egy olyan világba, ahol a sarkamra állhattam, meg kellett keményednem, le kellett vetkőznöm a naivságom és elő kellett csalnom magamból a túlélési ösztönöm.

Bevallom, nem volt könnyű megvetni a lábam azon a zord talajon. Nagy szerencsém volt az akkori főnökeimmel, akik tanítani akartak, én pedig tanulni szerettem volna. Tíz évet húztam le így, majd egy napon arra ébredtem, hogy kezd tönkretenni, felőrölni ez a munka. Mondanom sem kell, a legtöbb ember negatívan fogadja, nem szimpatizál a behajtókkal. A munkám során nem sok kedves szóval találkoztam. Habár minden éremnek két oldala van, mégis sokan félreértelmezik ezt a hivatást, és pálcát törtek azok felett, akik ezt az utat választották. De ha lehet így fogalmazni, ez nálam csak olaj volt a tűzre. Bizonyítani akartam. Nem bántam meg, hiszen ez a hivatás tett engem azzá, aki most vagyok. Elegánsan léptem ki, hiszen megszületett a kislányom, ami ráébresztett arra, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok az életben, mint a munka és a pénz. Az izgalmak viszont hiányoztak.

Gyesen voltam otthon, amikor megírtam az első történeteimet.

Sok volt a magányos perc, így ezzel szórakoztattam magam, – és még pár embert, akik olvasták a történeteimet. Eredetileg amikor írni kezdtem, pont egy behajtással kapcsolatos történet fogalmazódott meg bennem, de a volt kollegáim óva intettek, hogy “tippeket adok a jövő csalóinak”, így egészen más felé kalandoztam.

Mindig a romantikus-erotikus műfaj vonzott?

Nem. Olvasni is ritkán olvastam ebben a műfajban. “Mindenevő” voltam, de a krimiket is nagyon szerettem. Magam sem tudnám megfogalmazni, hogy lett pont ez a műfaj az én világom. Talán azért, mert túl sok kemény dologért, és a hormonok is akkor dúltak bennem. A kislányom bájos arca kihozta a gyengébbik énem.

Emellett, mint a legtöbb nő, szerettem volna egy olyan világot teremteni, amiben jól érezhetem magam.

A regényeidben erős a krimi szál. Ennek köze van a korábbi munkádhoz?

Ez kétségtelen. Valóban sok dolog történt velem, amit egy napon, mintha elvágtak volna. Egy ideig nem bántam ezt, de egy idő után nagyon hiányzott. Sokat nosztalgiáztam, de mára egy percig sem bánom, hogy az izgalmakat csak papíron élem.

Egyetlen regényed sem játszódik Magyarországon. Honnan ismered ilyen jól Amerikát, Olaszországot? A mentalitást, a környezetet…

Hogy miért pont külföld? Ez is visszavezethető az eredeti elképzelésemhez. A behajtásról születő történetemhez. Ezt semmiképpen sem tettem volna meg hazai környezetben. Több szempontból sem. Nem szerettem volna, ha bárki is olyan dolgot képzel bele, ami nincs is ott.

A témaválasztás kapcsán a környezetem beleképzelt volna egy olyan pluszt, amit mindenképpen el akartam kerülni.

Ha a fantázia világába ültettem volna át a sztorit, jobban elrugaszkodtak volna a valóságtól és tőlem. Ezt követően eszembe sem jutott hazai történetet írni. És valljuk be, az írói álnevem is adottá tette ezt. Emellett rendkívüli módon élvezem, hogy világot láthatok. 🙂 Hogy honnan ismerem olyan jól a világot, ahová a történeteimet viszem? Nem ismerem, de rengeteget olvasok utána, olyan dokumentum filmeket nézek. Az első regényem választásánál San Francisco sem volt véletlen. Él ott egy kedves ismerős, aki jelenleg, ha jól értesültem, a bővített A remény hajnalát olvassa éppen.

Miért választottál művésznevet?

Nehéz döntés volt, de ez is visszavezethető a behajtási sztorimhoz. Ezt a regényt egészen biztos, hogy nem a saját nevem alatt adtam volna ki. Gondolom, nem szorul magyarázatra, miért. Ugyanakkor sokkal egyszerűbb így.

Ha a saját nevem alatt adtam volna ki könyvet, akkor a leánykori nevem szerepelt volna a borítón, ami talán a férjemnek nem esett volna jól.

Ha a teljes nevem került volna rá, akkor viszont a címnek nem maradt volna hely. Utólag örülök, hogy így döntöttem. Az írás teljesen elkülönül a hétköznapi életemtől.

Ha zsánert váltanál, mit írnál?

Krimit 🙂 Nem is kérdés.

Van regényálmod, amit még nem valósítottál meg?

Regényálmom? Van. Már nem izgat, hogy tippeket adok a jövő csalóinak és el is kezdtem papírra vinni a hőn áhított történetet. Ám kicsit sem bánom, hogy ez csak most történik meg, hiszen

annyit fejlődtem és tanultam az Álomgyár berkein belül, hogy ezt a történetet már sokkal kiforrottabb íróként, hitelesebben vethetem papírra.

Az eltelt idő pedig csak érlelte bennem az alaptörténetet.

Mit csinálsz, amikor nem írsz? Hogy osztod be az idődet? Kisgyerek, civil munka, írás mellett…

Többnyire sehogy. Sodródom az árral.

Igyekszem mindenhol helytállni: jó anya, jó feleség, jó háziasszony, jó munkaerő, jó barát, jó gyerek lenni.

És mindamellett eltörpül az, hogy önmagam szeretnék maradni. De mit csináljak, ha egyszer imádok írni? A férjem szájából gyakorta el hangzik: „Te minden hobbiból munkát csinálsz.” Az én meglátásom pedig az: valamit vagy rendesen csinál az ember, vagy inkább ne is csinálja sehogy. Amikor közeledik egy-egy leadási határidő, feszítettebb a munkatempó, ezáltal én is az vagyok. Ezt a családom szerintem soha nem fogja megszokni, de azt gondolom, aki nincs ebben benne, az nem is értheti. Engem viszont nem zavarnak ezek a döccenők. Szeretem, amikor már célegyenesben vagyunk. Ám töredelmesen bevallom, a kialakult konfliktusokban én is hibás vagyok: hiába fejezek be egy történetet, és engedem el, hihetetlen üresség tátong bennem, éppen ezért a jól megérdemelt pihenés helyett szinte azonnal nekilátok a következőnek. Kell valami ami életben tart.