Szösszeneteim

Pokoli fizetség – 2. fejezet

Elena

Az orvosi hivatás szolgálat!

„A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, hogy a testet anélkül próbálják meggyógyítani, hogy az elmét is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabadna külön kezelni.” (Platón)

Már megint ez a nyavalyás Ashton – bosszankodtam a kórházunk egyik vezető orvosa miatt. Folyamatosan alám tesz a szemétláda. Minden eszközzel a tekintélyemet rombolta. Nehezen vette be a gyomra, hogy Andrew engem tett meg a kórház felelős igazgatójának, és habár ennek már több éve, még mindig nem tudta ezt elfogadni. Képes volt a vezető bizottság előtt hangot adni a nemtetszésének, hogy én ülök abban a székben, amire ő évek óta csak vágyakozott. Persze valós szakmai érveket nem tudott felhozni.

Amikor a férjemmel, Jamesszel elköltöztünk, azt remélte, átengedem majd neki a székem, de eszem ágában sem volt, és milyen jól tettem. Ashton a távollétemben fúrni kezdett, annak ellenére is, hogy az én öcsém volt az, aki megalapította és fenntartotta a kórházat. Mindenkivel elhitette, hogy érdemtelenül tartok ott, ahol. Még ha így is lett volna, nem tehettem arról, hogy Andrew senki másban nem bízott meg, csakis bennem. Ez valahol nagyon jólesett, ugyanakkor ijesztően nagy felelősséget is rakott rám. Folyamatos volt a nyomás, éppen ezért szigorú ellenőrzés alatt tartottam a költségeket.

Valójában éppen ez volt a probléma forrása. Ashton, a plasztikai sebészünk azt szerette volna, ha nemcsak egészségügyi műtéteket hajtanának végre a sebészeti osztályon, hanem szépészetit is, így plusz bevételi forráshoz juthatna a magánklinika. Így nem lett volna szükség a folyamatos anyagi támogatásra. Fenntarthattuk volna saját magunkat, nem egy feneketlen kút lett volna, amibe Andrew a pénzét dobálja. Bizonyos szempontból egyet is értettem dr. Ashtonnal, azt gondoltam, lehetne ezt észszerűen is csinálni. Megszabtam, hogy havi szinten a műtétek hány százaléka lehet szépészeti beavatkozás, nem engedve, hogy kibillenjen az egyensúly. Így nem vesztette volna el a célját, amiért létrehoztuk a klinikát. Andrew-val egyetemben azt szerettük volna elérni, hogy ne csak a gazdagok juthassanak minőségi ellátáshoz. Csakhogy abban a pillanatban, ahogy teret engedtem, a mi kedves Ashton dokink a maga pénztárcájának vastagodását helyezte előtérbe, ahogy azt Andrew előre megjósolta. Bíztam benne, de ő orvul hátba támadott. Engem tett felelőssé, hogy a klinikánkon már nem az életfontosságú műtétek voltak prioritásban. Tennem kellett valamit.

Évekkel ezelőtt olyan egyszerűnek tűnt megbirkóznom a feladataimmal, de az utóbbi időben igazat kellett adnom Asthonnak. A magánéleti gondjaim miatt teljesen széthullottam. Nem figyeltem oda kellőképpen, főleg ott hibáztam, hogy nem néztem gyakrabban a körmére.

Az élet igazságtalan – forgattam az ujjamon a karikagyűrűmet. Azt hittem, hogy megtaláltam a boldogságom egy férfi mellett, akinek, úgy tűnt, komolyak a szándékai, de újabban furcsán viselkedett. Tudtam, hogy ebben nagyban közrejátszik, hogy nem voltam hajlandó feladni a karrieremet. James nehezen viselte, hogy egyre kevesebbet vagyok otthon.

Jelen pillanatban is az íróasztalom felett görnyedtem és egy prezentáció összeállításával küszködtem. Ez egyéb esetben rutinszerűen ment volna, mert elég sűrűn hívtak meg a kórház képviseletében különböző konferenciákra, szimpóziumokra, de most valamiért teljesen máshol jártak a gondolataim. Mivel nem nagyon akart menni a munka, felálltam és elindultam a vizitem előtti sétámra. Minél előbb látni akartam az egyik kis betegemet, Lisát. Örömmel olvastam a kórlapján, hogy az éjszaka problémamentesen telt. Üdítő volt számomra, amilyen széles mosollyal az arcán fogadott. A kórházi előírásra fittyet hányva, mely tiltotta a betegekkel való túl közvetlen kapcsolatot, az ölembe vettem a kislányt, hogy kicsit babusgassam.

– Dr. Cameron – szólalt meg a nővér tiltakozása jeléül. Szigorú pillantással sújtottam, így nem fejezte be a mondandóját, és halványan el is mosolyodott. Cinkostársak lettünk, mert tudtam, hogy ő is hasonlóképpen szokott cselekedni egy-egy gyerek megnyugtatása érdekében. Volt már rá eset, hogy láttam, de természetesen én sem szóltam egy mukkot sem. Főleg a gyerek betegeinknek igen is szükségük volt az anyai melegség pótlására, főleg, ha nem érezték jól magukat.
Mialatt megvizsgáltam a kislányt, halkan, megnyugtatóan duruzsoltam a fülébe valami mondókatöredéket, ami hirtelenjében felrémlett az emlékeimből, és ezzel sikerült ellazítanom őt is, és magamat is. Elnéztem a bájos kis arcocskáját és elszorult a szívem. Minden titkos vágyam egy ilyen tündéri kislány volt. Eleresztettem egy hangos sóhajt. Miért is álmodozom? Hiszen hiába vágyakozom a lehetetlenre. James egyértelműen kijelentette, ő sosem szeretne gyereket. Lehunytam a szemem és egyre inkább eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Szinte újra a fülembe csengtek a könyörtelenül ható szavai.
– Min merengtél? – kérdezte az egyik este, lefekvés után. Szorosan hozzám préselte az izgalomtól meredő férfiasságát.
– Andrew és Chris járt az eszembe… és a gyerekek. Olyan aranyosak – vezettem fel óvatosan a témát. James halkan felhorkant.
– Aranyosak… – Feltűnt az irónia a hangjában, de igyekeztem nem törődni vele. Ő közelebb hajolt és ízlelgetni kezdte a bőrömet.
– Lehet, hogy nekünk is el kellene már gondolkodnunk a családalapításon – nyögtem ki végre, ami hetek óta a szívemet nyomta.
– Mi már egy család vagyunk, Elena, és nekem jelenleg nincs is más vágyam, minthogy eggyé váljunk – csúsztatta be a kezét a lábaim közé.
– Remek tervek – tártam széjjelebb a lábaim –, de ezt megtoldhatnánk azzal, hogy a sorsra bízzuk a következményeket. – Megtorpant a mozdulatában és mélyen a szemembe nézett.
– Te most komolyan beszélsz?
– Harminchárom éves vagyok, James. Nekem is ketyeg a biológiai órám. Egyikünk sem lesz fiatalabb.
– Te aztán értesz hozzá, hogyan vedd el az ember kedvét – húzódott el tőlem.
– Nem értem, mi a bajod. Előbb-utóbb te is szeretnél gyereket, vagy nem? – ámultam el a reakcióján.
– Nem, Elena! Én soha nem akarok gyereket!
– Ezt nem mondhatod komolyan! – ingattam a fejem.
– Nekem teljesen más céljaim vannak az életben, mint egy gyereket istápolni – fintorgott undorral az arcán. – Nem hülyültem meg, hogy tönkrevágjam a meghitt életemet. Tőlem ne is várd, hogy az órámat nézegessem, mikor jön a következő etetés, vagy azon jajveszékeljek, ugyan mitől fáj a pocikája – parodizált ki látványosan. – Egyáltalán nem vágyom arra, hogy majd itt agonizáljunk, ki mond le a karrierjéről, ki, mikor és hogyan tud majd odaérni érte az oviba. Sőt! Nem akarok senkit edzésre vagy balettre vinni. Az én rossz szokásaimat ugyan nem tanulja el senki. Vésd jól az eszedbe, Elena – emelte fel a mutatóujját, ahogy a hangját is –, én nem fogom láncra verni magam egy hálátlan kölyök kedvéért. Én továbbra is világot fogok látni, utazgatok, kalandos lesz az életem. Nem mondok le senki kedvéért arról, amit véres verítékkel építettem fel az évek során.
Megbotránkozva hallgattam végig a kirohanását, és akármennyire is uralkodtam az érzelmeimen, nem tudtam megakadályozni, hogy a könnyeim árulóként áztassák el az arcomat. James egyetlen perc alatt romokba döntötte a féltve dédelgetett álmaim.
– Egy gyerek nem teher. Egy gyerek áldás. Nem tiltakozhatsz olyan dolog ellen, amit nem is éltél át soha. Egy gyerek a feltétlen szeret – pusmogtam az orrom alatt. Nem bírtam rá nézni.
– Elég szomorú, ha csak egy gyermek váltja ki belőled a feltétlen szeretetet – vágta a fejemhez. Vesztettem. Éreztem, hogy ezt a témát most nem szabad tovább feszegetnem, mert nem jöhetek ki belőle győztesen. James haragja lassan csillapodott, mellém telepedett az ágyra, majd újra megszólalt.
– Ne haragudj, Elena, hogy kiabáltam veled! Nem vagyok önző, sem kőszívű szörnyeteg, csak egy ember vagyok, aki nem akar egy életen át tartó koloncot a nyakába. Hidd el, ez így lesz a legjobb mindenkinek, idővel majd te is belátod. Amíg mások a büdös pelenkákat cserélik, mi a legszebb tájakra jutunk el, utazgatunk, bulizunk, és képeslapot küldünk minden barátunknak, hadd irigykedjenek csak – kacsintott rám. – Egyébként is te már nagynéni vagy, aki hatalmas és méregdrága ajándékokkal halmozza el az unokaöcsét és az unokahúgát.
Hát persze! Nagynéni. De az nem ugyanaz!


Leemeltem a kis Lisát az ölemből, ráfirkantottam az értékeit a kórlapjára és küldtem felé egy biztató mosolyt. Nyelnem kellett egyet, mert fojtogatni kezdett a sírás. Talán, ha olyan párom lenne, aki ugyanígy szeretne gyereket, még esélyem is volna. De ahogy teltek a hónapok, lassan feladtam. A kislány látogatása után elmentem bemosakodni az egyik műtéthez, amely egyszerű rutinnak ígérkezett, és szerencsére valóban komplikációmentesen le is zajlott.
Este úgy hagytam el a kórházat, hogy minden betegemre ránéztem, de természetesen a kis Lisánál megrekedtem. Több időt töltöttem vele, mint gondoltam volna, játszottunk, majd meséltem neki. Már egészen besötétedett, mikor elindultam haza. Nem volt miért sietnem, nem várt otthon senki. James szokás szerint üzleti tárgyalásra utazott, és előreláthatólag még napokig nem tervezett hazajönni.
Amikor hazaértem, cseppet sem voltam meglepve, hogy üresen kong a hűtő. Lerúgtam a cipőmet, majd felkuporogtam egy pohár bor társaságában a kanapéra. Eseménytelen estének néztem elébe. Semmi sem volt, ami felpezsdítette volna az átlagos napomat. Már éppen elmerültem volna az önsajnálatban, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva melegség töltötte el a szívemet. Anthony. Egy jó barát hangjánál nem kívánhatna magának többet az ember egy ilyen nap után.