Arcátlan csábító

Olivia – A behajtó

Olivia Clark vagyok. Követeléskezelő. Közismertebb néven behajtó.

Mókásan hangzik, nem? Mintha titkos ügynök lennék, aki hitelintézeteknek dolgozik egy különleges megbízást teljesítve.

Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is csinálok a munkaidőmben, gőzük sincs, mit jelent a szó, „követeléskezelő”. Hát, most kicsit bemutatom nektek, mivel is foglalkozom tulajdonképpen.

Követelést kezelek, azaz a tartozások behajtása az életem.

Behajtás? Mielőtt ennek a cégnek, ahol dolgozom, átléptem volna a küszöbét, azt sem tudtam, mi fán terem. Tizennyolc évesen akkor keveredtem ebbe a világba, amikor egy olyan kapcsolatból léptem ki, ami megtanított arra, hogy semmi sem fontosabb annál, mint hogy megvédjem önmagam. Ez egy olyan világ volt, ahol megkeményedhettem, le kellett vetkőznöm a naivságom és elő kellett csalnom magamból a túlélési ösztönöm. Bevallom, nem volt könnyű megvetni a lábam ezen a talajon. Nagy szerencsém volt a főnökeimmel, akik tanítani akartak, én pedig tanulni szerettem volna. Hamar rájöttem, ez a munka magában rejt mindent. Szép sikereket, csúfos kudarcokat, nehéz pillanatokat és álmatlan éjszakákat is. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de voltak kellemes perceim is. Akadtak mulatságos helyzetek, vicces, nem várt fordulatok. Behajtónak lenni számomra egy pillanatra sem volt átok. Felemelő érzéssel töltött el, amikor egy ügyet sikeresen megoldottunk. Egyezséget kötöttünk, a felek teljesítették kötelességeiket és mindenki elégedett volt. Azonban a legtöbb esetünkre nem ez a gyors folyamat volt a jellemző, és éppen ezen esetek megoldására voltunk mi: a behajtók.

Sokan bírálták a munkámat, ami ennyi év után a hivatásommá vált. Hogy tudod ezt csinálni? Na, te se olyan szakmát választottál, aminek a végén megköszönik a munkád! Téged se lepnek el virágokkal az ügyfelek. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal fogadják, akikkel közlöm, mivel foglalkoztam. Vicces, mert én nem ezt az oldalát láttam ennek a világnak. Szerettem a munkám! Remélem, nem fog nagyképűen hangzani, de közel 10 év tapasztalat után úgy éreztem, értek is hozzá.

A családomnak sok mindenről nem számoltam be. Ha csak a felét sejtették volna annak, ami velem történik, minden bizonnyal sokkal rosszabb lett volna a helyzet, ami így sem volt túl rózsás. Nem rejtették véka alá, mennyire irritálja őket, amit csinálok. Senki nem értette meg, miért vágtam bele, miért volt szükségem erre a kihívásra, erre az életre. Nehéz lett volna megmagyaráznom, hiszen hogyan győzhetnél meg bárkit is arról, hogy egy hivatás élvezetes és értékes, ha az egész világ csak a negatívumokat látja benne. A környezetemben mindenki gyűlölte a behajtókat, éppen azért rám is ferde szemmel néztek. A többség szemében rosszabb voltam, mint egy bűnöző. Volt olyan rokonom, aki kifejtette, mennyire megvet, hogy ezt a munkát végzem. De ez nálam csak olaj volt a tűzre.

Ez a hivatás tett engem azzá, aki most vagyok.

De milyen emberré is váltam ezen az úton? Lelketlen volnék?

Nem tartom magam annak.

Szívtelenül tipornék el másokat?

Soha nem tettem ilyet.

Csináltam olyat, amit később megbántam?

Ki nem? Minden éremnek két oldala van.

A felismerés szörnyű, amikor rádöbbensz: egyedül maradtál. Mégsem érzem úgy, hogy tévedtem volna. Ez volt az én utam, az én döntésem és az én történetem.

Két dolog van, amiben mára egészen biztos vagyok. Az első, hogy behajtónak születni kell!

A másik, hogy amíg két ember él a földön, az egyik mindig tartozni fog a másiknak.

 

John Doe – Csalfa hajsza

Ez a kapkodás! Pedig ez aztán rám nem jellemző. Mindig is a precizitás volt az egyik fő szempontom. Aznap délelőtt viszont kicsit szétszórtnak éreztem magam. Azt is mondhatnám, rossz előérzet gyötört, amióta csak kikeltem az ágyból.

Már a garázsban álltam az autóm mellett, amikor észrevettem, hogy nincs meg a slusszkulcsom. Biztos fönt hagytam a lakásban. A biztonság kedvéért újra végigtapogattam a zsebeimet. Basszus! Megszaporáztam a lépteimet visszafelé. Még ma el kell innen hurcolkodnom. Valami nem stimmel. Zárolták az egyik bankszámlát. Éreztem, hogy ég a talpam alatt a talaj. Már egy részét össze is szedtem a legfontosabb technikai eszközöknek. Mindig ezeket mentettem ki először, ha menekülésre kényszerültem.

Futólépésben közeledtem a lift felé, amikor a portán Harold utánam kiáltott.

Áh, Mr. Roberts! Az előbb kereste magát egy igen csinos ifjú hölgy – vigyorgott sokatmondóan. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy egy újabb callgirl érkezését várom.

Hölgy? Miféle hölgy? – torpantam meg. Nem vártam senkit, és senkinek nem adtam meg soha a címem. A ribancok meg ugye nem jártak hívatlanul vissza.

Szőke. Elég szemrevaló. Felengedtem, mert azt hittem, otthon van – tájékoztatott.

Szőke? Sosem dugtam szőkéket. Nem az eseteim.

Ez mikor volt? – nyeltem egy nagyot. Megszólalt a vészcsengő a fejemben.

Körülbelül öt perce.

Egyedül volt? – puhatolóztam.

Igen, uram. Teljesen egyedül.

Kissé megnyugodtam, mert a rendőrök sosem magányosan, hanem falkában jártak. De akkor ez vajon ki lehet?

Értem – dünnyögtem. Tovább töprengtem, amikor is arra jutottam, talán a főbérlő küldte. Amikor jeleztem, hogy kiköltözöm, ígérte, hogy küld valakit, hogy átvegye a lakást.

A lakás ügyében jöhetett. A főbérlő küldhette? – tanakodtam hangosan.

Nekem nem tett erről említést, de az is megeshet – bólintott Harold. – Sajnálom, hogy elmegy, Mr. Roberts.

Köszönöm, Harold. Szerettem itt lakni – vallottam be. – Felmegyek és megnézem azt a csinos hölgyet – indultam meg a lépcső irányába.

Mindig is óvatos természet voltam, de hiába gyötört rossz előérzet, hajtott a kíváncsiság is. Úgy döntöttem, ezúttal nem lifttel megyek fel, hanem gyalog. Minden fordulóban körültekintően térképeztem fel a helyet. A másodikra érve kikémleltem a folyosóra. Nem volt ott senki. Lehet, hogy elkerültem? Lement volna? – lopakodtam az ajtóm felé. Elővigyázatosan nyitottam ki az ajtót, majd bekukkantva végigpásztáztam a helyiséget. Üres volt. Paranoiás vagyok! Besurrantam, majd mint egy lopakodó tolvaj, hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót. Gyorsan benéztem minden ajtó mögé, majd megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

Tényleg itt az ideje olajra lépni, állapítottam meg. Nem is várok tovább. Most azonnal felszívódok, döntöttem el. Mindig is bíztam a megérzéseimben, sosem hagytak cserben és most is vészriadót fújtak. Besiettem a hálószobába, de nem találtam ott a kulcsom, ahol lennie kellett volna. Elkezdtem egymás után kihúzgálni a fiókokat, de sehol sem leltem. Hová is tehettem? – pillantottam körbe, aztán megtaláltam az éjjeliszekrényen. Ideje összeszedni a gönceimet léptem a gardróbhoz. Elmerengtem, miért vagyok ilyen feszült. Kinyitottam az ajtót és ijedtemben felkiáltottam. A legnagyobb meglepetésemre ott állt egy alacsony, rémült tekintetű szőkeség. Egyszerre ordítottunk fel meglepetésünkben. A szívem is kihagyott egy ütemet.

A frászt hozta rám! – ripakodtam rá. – Ki az ördög maga? – vontam fel a szemöldököm, miután visszanyertem a lélekjelenlétem. Magabiztosnak kellett mutatkoznom, még ha rezgett is a léc.

Itt az a kérdés, hogy maga kicsoda – vágott vissza. Annak ellenére, hogy rajtakaptam egy idegen lakásban, nem láttam rajta félelmet. Veszélyesen villogtatta a zöld szemeit.

Ekkor egy hangos csattanás hallatszott az előszobából. Minden izom megfeszült a testemben. Megragadtam a vállát és beljebb toltam a szekrénybe, és én is bepréseltem magam mellé.

Mi a fészkes fenét csinál? – zendített rá. Az egyik kezemmel betapasztottam a száját, és a mutatóujjam a szám elé tettem, hogy hallgasson el. A szemében rémület villant, de nem ellenkezett.

Valaki van a szobában – suttogtam. Bólintott, hogy érti, így leemeltem a kezem a szájáról. Résnyire kinyitottam a gardrób ajtaját és megláttam, ahogy a takarítónőm ténykedik. Elfelejtettem, hogy mára ígérte, hogy feljön. Lehunytam a szemem, tudtam, hogy ezt most megúsztam.

Biztos az a nyomorult csaló! – szűkült össze a zöld szemű birtokháborító tekintete. Ökölbe szorult a keze. – Engedjen csak ki, én nem félek tőle!

Megőrült! – fogtam le a kezét. Csaló? Ajjaj! – Elment az esze!

Tudtam jól, hogy nem engedhetem ki, hiszen a takarítónő azonnal felismert és lebuktatott volna. Az eddig elhangzottakból pedig egyértelművé vált, hogy nem szívélyes látogatás céljából van itt. Amíg nem tudtam, kivel is vagyok egy meglehetősen szűk helyiségbe összezárva, addig eszem ágában sem volt kiengedni.

Miért rejtőzik a szekrényben? – érdeklődtem. Cseppet sem tűnt ártalmasnak. Bár azokban a csillogó szemekben volt valami, ami óvatosságra intett.

És maga? Miért settenkedik más lakásában? – vont kérdőre.

Felvont szemöldökkel mustráltam.

Nem hinném, hogy válaszolnom kellene a kérdésére, ha maga sem együttműködő velem – vettem erélyesebbre a szerepet. A legjobb védekezés a támadás elvét vetettem be.

Azt hiszem, nem itt kellene ezt megbeszélnünk – csapta ki váratlanul az ajtót és kilépett mellettem a gardróbból. Rémülten pillantottam körbe, de a lakás addigra üres volt.

Tűnjünk el innen! Bármikor hazajöhet – pusmogott. – Bár szerintem már rég felszívódott – vonta meg a vállát.

Kicsoda? És miből vonta le ezt a következtetést? – játszottam az értetlent. Nem kívántam kiadni magam, amíg nem tudtam meg többet róla.

Az állítólagos Thomas Roberts. Ki más? Maga is utána kutakodik, nem? És miből gondolom, hogy már lelépett? Nézzen csak körül! Túl steril itt minden. Katonás rend uralkodik. A szoba arról árulkodik, hogy a lakója kézben tartja az életét. Legalábbis azt hiszi. Valami baj lehet ezzel a pasassal.

Ezt meg hogy érti? – kerestem a pillantását.

Egy férfi sem ilyen precíz – mutogatott a ruháimra, majd a gondosan összerakott ágyamra.

Mi maga, pszichológus? – érdeklődtem.

Nem, csak egy magánnyomozó – járta körbe a lakásom. – Egy pasi, aki összehajtogatja még az alsónadrágját is? Ne röhögtessen! – nevetett fel.

Elgondolkoztam, miközben alaposan megvizsgáltam a kicsikét. Bájos teremtés volt, meg kellett hagyni. Igazi kis kotnyeles. Külsőre is rendben volt. Bejött nekem. Felkeltette az érdeklődésem. Gondoltam, szórakozom egy kicsit.

Lehet, hogy tisztaságmániás.

Egy tolvaj, aki rendet rak maga után? Csak viccel, ugye? – forgatta a szemeit.

Nem. Én már kiismertem a pasast. Ennek itt egyénisége van. Egy géniusz. Egy igazi fantom. Mesterien űzi a hivatását. A legjobb! – sztároltam magam. – Maga is minden bizonnyal hallott már róla, ha őt keresi. Okos, leleményes, magabiztos és állítólag rendkívül sármos – mutattam be magam minden szerénység nélkül.

Csak egy galád tolvaj – fintorogva rázta a fejét.

Azért mondja ezt, mert még nem ismeri – fúrtam a tekintetem az övébe.

Alapítson neki fan klubot, nyomozó – gúnyolódott.

Nyomozó? Hát azt hiszi, zsaru vagyok. Remek! De vajon ő miért keres, mit akar tőlem?

Már van neki – somolyogtam. Valóban volt. – Akadnak olyanok, akik sokra becsülik a munkásságát – fényeztem tovább magam. – Azért az nem semmi, hogy ennyi év elteltével sem sikerült a hatóságoknak még csak a közelébe sem jutnia.

Nem lehet olyan nagy szám – horkantott fel –, ha én ilyen gyorsan rátaláltam a rejtekhelyére – vonta meg a vállát. – Lassan mennünk kellene. Ki tudja, ki jöhet még ide – tekintgetett az ajtó irányába. – Nincs erősítése? – vett elő gyanakodva.

Nem. Nincs. Forró nyomot követtem, de egyetértek magával – tereltem a kijárat felé. – Nem ártana eltűnnünk innen.