Heather vonzásában

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Lassan elérkezett a hétvége, amikor vendégségbe voltam hivatalos a barátaimhoz, Oliviához és Nikóhoz. Számomra hosszú idő óta ők jelentették a családot. Ahogy megérkeztem hozzájuk, a gyerekeik már futottak is elém.

– Will bácsi – adott egy ötöst a legidősebb, Kevin.

– Már nagyon vártunk téged – dongtak körül a lányok, Kimberly és Hilary.

– Én is nagyon örülök, hogy végre itthon vagytok. Milyen volt Oroszország? – érdeklődtem.

– Hideg – borzongott meg Hilary.

– Én jobban szeretek itthon lenni – helyeselt Kimberly. – Anya megígérte, hogy nem megyünk oda többet – hadarták egyszerre az ikerlányok.

Olivia és Niko az utóbbi időben ingáztak Oroszország és Amerika között, de mára elegük lett. Szerették volna, ha a gyerekeik megismerik a gyökereiket. 

– Halihó – szaladt ki a konyhából Olivia. – Na végre, hogy itt vagy – ugrott a nyakamba. – Már kezdtem azt hinni, inadba szállt a bátorságod – csipkelődött.

– Ugyan mitől szállt volna – nevettem el magam. – Niko merre van? – pillantottam körbe.

– Mindjárt itt lesz. Nem hoztad magaddal Joyce-t? – A tekintetéből kiolvastam, hogy cseppet sem sajnálja a dolgot.

– Jobb elfoglaltsága akadt – mentettem ki.

– Nem bír engem a csaj, mi? Sebaj, az érzés kölcsönös – vonta meg a vállát.

– Kösz, hogy megpróbálod kedvelni – vetettem a szemére a hajdani ígéretét.

– Ugyan, nem tesz semmi – kacsintott rám játékosan, és már tudtam is, miért kedvelem annyira Heather stílusát. Kísértetiesen hasonlított Oliviára.

Kellemesen telt az egész délelőtt. Amikor éppen nem a gyerekek nyüstöltek, akkor Olivia szívta a vérem, de szerencsémre hamarosan befutott Niko.

Ebéd után elmerengve bámultam ki az üvegajtón a kertre. Niko jelent meg mellettem és a kezembe nyomott egy üveg sört.

– Mesélj! Gondterheltnek tűnsz – veregetett hátba.

– Te honnan tudtad, hogy Olivia az igazi? – tértem a tárgyra. Kibukott belőlem a gondolat, ami napok óta foglalkoztatott.

– Voltak ráutaló jelek. Már az első pillanattól magával ragadott. Miért kérded? – méregetett gyanakodva.

– Csak úgy – kortyoltam a sörömbe. Követte a mozdulatom, de félúton megállt a keze a levegőben.

– Te találkoztál valakivel – csattant fel. Kicsit hangosabban eszmélt, mint szerettem volna.

– Ssss, Olivia meghallja – kukucskáltam ki a konyhába. Nem hiányzott, hogy Olivia kombinálni kezdjen. Tudtam jól, bármit megtenne, hogy Joyce-t kiebrudalja az életemből.

– Mesélj már! Ki az? Milyen a nő? – furakodott közelebb cinkos módjára.

– Ezt most túlspilázod. Csak szimpatikus, ennyi. Nincs köztünk semmi. Egyébként is olyanok vagyunk, mint a béka és a hercegnő. Még ha megfordulna a fejemben, akkor sincs esélyem nála.

Akaratlan is lehangolódtam.

– Ez hülyeség. Az a mese is happy enddel végződik – horkant fel Niko.

– Csakhogy én nem fogok egy csóktól herceggé változni. Én ilyen vagyok és kész – tártam szét a karom.

– Nagyon helyes. Add önmagad! Nálam és Oliviánál is ez jött be – kacsintott felém pimasz vigyorral a képén.

– Tíz évente egyszer bejön – csóváltam a fejem.

– Akkor van esélyed. Letelt a tíz év. De ha nekem nem hiszel, kérdezd Oliviát, ő többet tud mondani e téren. Olivia! – kiáltotta el magát.

– Ne, ne, ne! – hadonásztam. – Csak azt ne!

– Gond van? – jelent meg Olivia.

– Hoznál nekem még egy sört, szívem – kacsintott a feleségére Niko. Biztos vagyok benne, hogy a pupilláim kitágultak a rémülettől.

– Azonnal. Te is kérsz, Will? – fordult felém, majd megkomolyodtak a vonásai. – Neki meg mi baja? – kérdezte Nikótól, ahogy megtorpant a mozdulatában. Nem tudtam leplezni az érzelmeim.

– A szerelemről beszélgettünk. Mondd, szívem, te honnan tudtad, hogy én vagyok álmaid férfija? – karolta át Niko és nyomott egy puszit a halántékára.

– Az a pillanat maga volt a rémálmom – nevetett fel Olivia.

Hangosan kacagtam fel. Felidézte bennem a több mint tíz évvel ezelőtti eseményeket, amikor egy nem éppen hétköznapi helyzetben megismertük egymást. Én a barátomat gyászoltam, Olivia az öccsét, Niko pedig mindkettőnkért aggódott. Együtt szálltunk harcba az igazságért. Mindenesetre hálás vagyok a sorsnak, hogy egymás útjába sodort minket. Egy ostoba húzásom hozott össze minket. Nem hagyott nyugodni, mi történt valójában a legjobb barátommal. Tizenhét évesen világot akartam váltani, meg akartam találni a felelősöket Kevin haláláért. És meg is találtam. Igazából az a pillanat segített abban, hogy elhatározzam magam: zsaru leszek. Naiv gyerek voltam és még hittem az igazságszolgáltatás erejében, hatalmában.

– Na, de most, hogy újra magunk közt vagyunk, mesélj róla – noszogatott Niko, miután Olivia kisétált.

– Semmi különös – húztam el a számat, amikor megjelentek az ikrek, és Nikót kezdték nyaggatni, de mivel az apjuk gyorsan leszerelte őket, hamar továbbálltak. – Hihetetlen, olyanok, mint két tojás. Ti hogy különböztetik meg őket? – akartam terelni a szót.

– Nem rossz, de ennél többre lesz szükség, hogy lerázz – fenyegetett az ujjával.

– Egy ügyvédnő – adtam meg magam –, akivel együtt dolgozunk egy gyilkossági ügy kapcsán. Jól érzem magam a közelében – túrtam zavartan a hajamba.

– Aha – bólogatott, mint aki mindent ért.

– Mit jelent az, hogy aha? – merevedett meg a testemben minden izom.

– Kicsit elcsavarta a fejed, ha nem tévedek – bökött oldalba.

– Attól tartok, igazad van – ismertem be. Valakivel meg kellett ezt beszélnem. Hetek óta ezen rágódtam. – Egy gazembernek tartom magam, mert amikor flörtöl velem, élvezem.

– Flörtöl? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – nevettem idegesen. – Félreérthetetlenül.

– Értem. És te?

Újra kibámultam az ablakon és egy hosszú percig hallgattam.

– Belemegyek a játékba – suttogtam magam elé. Szégyelltem magam, ahogy ezt hangosan is beismertem.

– Hála Istennek! Csak nem vagy te olyan esélytelen – csapott vállba. Alaposan meglepett ezzel a megmozdulásával.

– De ez nem helyes – ripakodtam rá. – Nekem Joyce-ról kell gondoskodnom. A szavamat adtam.

– Igen, amit már annak idején sem értettünk és nem is helyeseltünk.

– Tudom, De én így tartottam helyesnek.

– Szép gesztus. Komolyan – bólintott –, de egy hülye vagy! – csapott tarkón. – Egy naiv, agyalágyult kis hülye! – emelte fel a hangját. – Mondd csak, mi van a te farkad helyén?

– Hagyjál már! Annyira tudtam, hogy nem érted majd meg – szűrtem ki a fogaim közt.

– Nagyon is értem. Egy mártírt akarsz csinálni magadból. Csak azt nem értem, mi a jó neked ebben. Így akarod leélni az életed? Boldogtalanul? Magányosan?

– Amikor vele vagyok, elfeledkezem mindenről. Még Joyce-ról is – dörzsöltem a halántékom.

– Ez remek hír – bólogatott elégedetten. – Éppen ideje volt már.

– Remek a fenét. Utána egész nap bűntudatom van. Joyce miatt, mert Heatherrel jól érzem magam, Heather miatt meg mert képtelen vagyok neki annyit kinyögni, hogy van barátnőm.

Niko hangos kacagásban tört ki:

– Ez óriási!

– Te most komolyan kiröhögsz? – rökönyödtem meg rajta.

– Ki én – csapkodta a térdét.

– Így számítson az ember a barátaira. Kösz az együttérzést – akartam ott hagyni, de a karjával átölelte a vállam és a fülembe súgta:

– Feküdj le vele!

Azt hittem, rosszul hallok. Rémülten kaptam felé a tekintetem.

– Ami azt illeti, én pont azért osztottam ezt meg veled, mert tanácsot akartam kérni, hogyan lehet ezt féken tartani.

– Van egy rossz hírem, öcsi. Ezt nem lehet.

Kezdett bennem eluralkodni a kétségbeesés.

– Pont ezért azt tanácsolom neked, ne állj ellen a csajnak, add meg magad az ösztöneidnek. Ha utána is így érzel iránta, akkor ne teketóriázz. Őt vedd el feleségül, ne azt a flúgos Joyce-t! – közölte komoly arckifejezéssel.

– Totál hülyére veszel – ráztam le sértődötten a karját.

– Legkevésbé sem. Nagyon kevés olyan ember van, aki fontos az életemben. Te a barátom vagy, pont ezért adtam neked jótanácsot. Én is keresztülmentem ezen. Alapos leckét kaptam. Megtanultam, hogy a szenvedélyt nem lehet uralni. Eljön majd a pillanat, amikor az ösztöneid olyan hullámokat gerjesztenek, hogy már nem lesz hatalmad felette. A természet mindig győz.

Elakadt a lélegzetem. Ha ez igaz… Uram, irgalmazz!

– Ez az utolsó mondat nem hangzott túl romantikusan – fintorogtam. – Amiről te beszélsz, az csak szex.

– Akar a fene romantikázni. Felébredt a testedben az ösztönös vágy. Nem értem, miért nem csillapítod az étvágyad, ha ott van neked ez a Heather… vagy Joyce. Még válogathatsz is – ugratott.

– Ha-ha-ha – ittam bele a sörömbe, majd rövid szünet után megszólaltam. – És ha nem múlik el utána sem? – morfondíroztam.

– Arra kell rájönnöd, hogy a lelked kívánja őt, vagy csak a farkad áll fel tőle. Ha az előbbi, akkor szarban vagy, ha az utóbbi, akkor felesleges volt a nagy felhajtás és gyötrődés – vonta meg a vállát. – Továbblépsz.

– De ez önzés! – háborogtam.

– Az – ismerte el. – Éppen ideje lenne már magadra is gondolnod.

– És ha Joyce rájön? – vittem tovább a gondolatsort.

– Most őszintén, Will. Melyik férfi olyan eszement, hogy szex nélkül élje le az életét? Ezt ő sem várhatja el. Ha engem kérdezel, meggyőződése, hogy te úton-útfélen gerincre vágod a nőket.

– Soha nem adtam okot rá, hogy ezt feltételezze – fújtattam feldúltan, mire széles vigyor jelent meg Niko képén.

– Te tényleg rá vagy indulva az ügyvédnőre. Ez elég egyértelmű. Még a szex szó hallatára is felszalad benned az adrenalin.

– Szex, szex, szex. Nem csak ez létezik a Földön. Nem dugni akarok vele.

– Dehogyisnem! Jelzett a tested, csak nem veszel róla tudomást – bólogatott és hosszan tanulmányozott. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan te is megtapasztalod, a szenvedély ott kezdődik, ahol a gátlások leomlanak.

– Szenvedély? Hát éppen ez az. Bár sosem ismertem volna meg ezt az érzést!

– Ez nem az a William, akit itt hagytunk – ingatta a fejét.

Na ebben igaza volt. Ekkor lépett a szobába Olivia és ejtettük a témát. Niko tapintatosan nem hozta szóba többet egészen a búcsúzás pillanatáig, amikor Olivia mögött lelkes mutogatással megspékelve suttogta:

– Dugd meg a csajt!

Baromarc! Hát így számítson az ember a barátaira – sóhajtottam, majd búcsút vettem abban a tudatban, hogy itt bármikor menedékre lelhetek, ha szükségem lenne rá. Ők nem mennek sehová.

A könyvhöz a Librinél ajándékként lesz csomagolva a Moszkvai csábító novella. A kettőt együtt 20% kedvezménnyel szerezhetik be az előrendelők. (Aki előzetesen már megrendelte a Librinél, természetesen megkapja a novellát ajándékba.)
Előrendelés ➡️

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

William Keyes – nyomozó

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Életem a káosz előtt

Már napok óta dolgoztam az ügyön, de folyamatosan zsákutcába futottam. Olyan makulátlan volt az a nő, látszólag… Van valami, amit nem veszünk észre. Mindenki szerette, nem voltak ellenségei, valaki mégis brutális kegyetlenséggel elvágta a torkát. A legtöbb gyilkos indítéka könnyen felismerhető: anyagi javak, bosszú vagy a figyelem elterelése. Ez vajon melyik? A helyszínen talált kőr ász kártyából én a bosszúra, valamiféle leszámolásra gyanakodtam. Túlságosan szimbolikus ahhoz, hogy véletlen legyen. A nőnél volt egy apró tárca, benne az irataival, telefon a fülhallgatóval, és minden más értéktárgya, ám az is megeshet, hogy valaki megzavarta a gyilkosát. Bár a rablógyilkosságok esetében többnyire nem előre megfontolt emberölésről van szó. Az a kártyalap pedig egyértelműen arra utal, hogy ezt valaki eltervezte. Csak rá kell jönnöm, mi volt az indítéka.

A kapitányságon az asztalomhoz léptem, és még egyszer átfutottam a tanúvallomásokat, a patológiai jelentést és a helyszínen talált nyomok fotóit. Zsákutca. Az arcom a tenyerembe temettem. Előttem volt a kép, amikor a szülei azonosították. Megígértem nekik, hogy elkapom a gyilkost – szorult ökölbe a kezem.

Már megszoktam, hogy a bűncselekmények olyanok, mint egy kirakós játék. Ha szerencsénk van, egyes részek tökéletesen illeszkednek egymáshoz, és az ügy meg is van oldva, de ez esetben hiányzott a puzzle egy fontos darabkája, mert valahogy sehogy sem akartak egymásba illeszkedni a részletek. Kellemetlen érzések kavarogtak bennem. Elhatároztam, hogy kimegyek a tett helyszínére, és kicsit körülszaglászok, hátha észreveszek valamit, ami felett korábban átsiklottunk.

Amikor kiértem, még minden csendes volt. Korán van. Az órámra pillantottam. Körülbelül ilyentájt ölték meg a fiatal nőt is. Körbepásztáztam a parkban, de semmi érdemlegest nem láttam. Az egész környék kihalt és csendes volt. Minden erőfeszítésem ellenére semmi különöset nem vettem észre. Leültem egy padra, elővettem a helyszínelés fotóit, és próbáltam rekonstruálni a történteket. Pár órával később tanácstalanul és csalódottan távoztam. A társamnak, Jacknek talán igaza lehet: a nő ismerte a támadóját. Szerintem a nő futni jött, a sportos öltözéke és a lépésszámláló a karján is ezt bizonyította. A tettes véletlenszerűen csaphatott le Andy Yugovichra, de ha ez igaz, és az is, hogy nem vitt el semmit, akkor a gyilkos újra ölni fog. Lehet, hogy paranoiás vagyok. Már mindenhol sorozatgyilkosokat látok. Tegyük fel, hogy Jacknek van igaza. A jelek azt mutatják, hogy a nő menekült. A cipőnyoma egyenletes kocogást mutat, aztán egy idő után egyre messzebbiek és mélyebbek a nyomok, vagyis gyorsabb tempóra váltott, menekülni kezdett. De vajon miért menekült a nő?Azért, mert megijedt? Félt?

A nyomok megtalálása olykor pofonegyszerű. Többször is lejátszottam magamban az eseményeket. A szemtanúk elmondása szerint a tettes egyszerűen rávetette magát a futó nőre, aki lélekszakadva szaladt, majd csapdába került, a gyilkosa pedig gondolkodás nélkül elvágta a torkát, majd kereket oldott. Nemcsak az nehezítette a helyzetet, hogy a tanúk egymásnak ellentmondó történeteket és személyleírásokat meséltek, de az is, hogy a tetthelyen nem találtuk meg a gyilkos fegyvert, így a sérülést okozó penge meghatározása szinte lehetetlen volt. A vágás viszonylag magasan, a fül alatt kezdődött, onnan ívelt lefelé a torok irányába. A különlegessége a dolognak viszont az volt, hogy jobbról balra történt a metszés, ami arra enged következtetni, hogy balkezes az elkövetőnk. Hát ez is valami.

Igyekeztem gyorsan végigpörgetni a jegyzeteimet a kihallgatottakról, hátha van köztük gyanús személy, ám itt is vakvágányra futottam. A francba! Chicago Amerika gyilkosságfővárosa, itt több vérontás történik, mint a háromszor népesebb New Yorkban. Évtizedek óta tartanak a bandaháborúk, aminek eredményeképpen néhány negyedben bármikor lelőhetik az embert az utcán; de pont itt, a Grant Parkban? Ráadásul az áldozat egy jól megvilágított, nagy forgalmú területen tartózkodott. Az elkövető meglehetősen nagy rizikót vállalt.

Nem. Itt valami nem stimmel. Mégiscsak Jacknek van igaza. Valakinek az útjában állt az áldozat. Ez nem véletlenszerű támadás.

Hangosan fújtam ki a levegőt, és csüggedten tébláboltam az őrsön felállított tábla előtt, ahol ott függött az áldozat arcképe.

– Bárcsak elmesélhetnéd, mi történt valójában – néztem a fényképével farkasszemet, amikor megcsörrent a telefonom. – Keyes – szóltam bele.

Megérkezett a hír, amitől a legjobban tartottam: A gyilkos újra lecsapott. Hát mégis nekem volt igazam. Sietve indultam az újabb merénylet helyszínére.

– Az áldozat neve Samantha Ullman, 28 éves fehér nő – guggolt a holttest mellett az orvosszakértőnk, Linda Taylor. – Hasonlóan végeztek vele, mint Andy Yugovichcsal – tájékoztatott a halottkém. – Nemcsak a körülmények hasonlóak, de szinte biztos vagyok benne, hogy az elkövető is ugyanaz. Nézd – mutatott kesztyűs kezével az áldozat nyakára.

– Ugyanaz a metszés íve. Jobbról balra – biccentettem, hogy értem a következtetést.

– És itt van ez is. – Egy kártyalapot mutatott fel, egy kör kettest.

– Több mint hárommillió ember nyüzsög és hangoskodik a Michigan-tó partján fekvő felhőkarcolók árnyékában, de ez pont itt csap le az áldozatára – pillantottam körbe. – Lehet, hogy a tettesünk erre gerjed. Nem fél a lebukástól. Szemtanúk? – érdeklődtem.

– Ez esetben is megbízhatatlanok. Az egyik szerint szőke, a másik szerint fekete, a harmadik pedig azt állítja, hogy kapucni volt rajta.

Hangosan fújtam magam elé.

– Ha ez így folytatódik, sosem kapjuk el – bosszankodtam.

Sajnos az emberi emlékezet nem megbízható. Amire nem emlékeznek a szemtanúk tisztán, hajlamosak azzal kiegészíteni, aminek szerintük történnie kellett. A legjobbak bele is élik magukat, és tovább színezik az érzelmeikkel, meggyőződésükkel, előítéleteikkel. A legtöbb esetben nincs ebben semmi szándékosság, ám ezzel nemhogy segítenék, még hátráltatják is a nyomozást.

– Van valami jó híred is? – hajoltam közelebb.

– Van – mosolygott, mint aki csak erre a kérdésre várt. – Ezúttal hibázott – emelt fel a csipeszével az áldozat ruházatáról egy hajszálat. – Remélhetőleg ez az elkövetőtől származik – ejtette egy steril zacskóba a bizonyítékot.

– Remek – ismertem el. – Ez tényleg jó hír. Dulakodtak is? – vizsgálódtam én is.

– Igen. Úgy tűnik, nem volt könnyű dolga. A nő feladta neki a leckét. Nem adta magát könnyen.

– Sajnos így sem járt sok sikerrel – ingattam a fejem.

– Hamarosan többet tudok majd mondani – intett a kollégáinak.

– Csak siess, Linda, ki tudja, mikor csap le újra ez az állat – sóhajtottam aggodalmasan.

– A türelem keserű, de a gyümölcse édes – kacsintott felém a végtelen nyugalommal megáldott nő.

Türelem? Ironikus. A mi szakmánkban a várakozás végzetes. Mégis legtöbben, ha megkérdezték, mi a nyomozók titkos fegyvere, többnyire azt válaszolták, a türelem. Az idő köztudottan mindig nekünk dolgozik. Igen ám, de vannak esetek, melyekben üresen telik az idő – ahogy most is –, és valaki más ideje vészesen fogy. Bár az is igaz, aki sorozatosan bűncselekményeket követ el, az előbb-utóbb hibázik. Üldözött vadnak lenni kíméletlen érzés, mentálisan iszonyatosan megterhelő, fárasztó. Nem tud már minden esetben százszázalékosan résen lenni. De nem várhatunk a botlásig, mert addig is életek forognak kockán, ezért kell nekünk, zsaruknak megtanulnunk az ellenfél agyával gondolkodni, megfejteni a következő lépést. Ez ugyanúgy vonatkozik egy piti bűnöző felderítésére, mint egy sorozatgyilkos kézre kerítésére.

A munkám során egyetlen dolog volt, amiben elszántan hittem. Mégpedig, hogy véletlenek nincsenek. Minden okkal történik. MINDEN. A munkám nagy része nem olyan látványos, mint a mozifilmek rendőr hőseié. Az enyém az íróasztal mögött végzett feladatokból állt, bizonyítékok értékeléséből, elemzésekből, a tanúk kihallgatásából és az összefüggések megtalálásából. A mi munkánkban az a legvalószínűbb, ami nyilvánvaló. Többnyire. Legalábbis azt hiszem…