Viharos érzelmek

Nina – A kihívások a legnagyobb pillanatokat előzik meg…

Az egyetem épületéből léptem ki és jelentőségteljesen pásztáztam körbe, de nem láttam senkit, aki rám várt volna. Nem érkezett meg az új üres fejű kétajtós szekrény. Az apám imádott újabban testőrséget küldeni a nyakamra, hogy boldogítsák a mindennapjaim. Ha azt hiszi, hogy ezzel majd megfékezhet, nagyon téved! Örültem ezeknek a leheletnyi felhőtlen perceknek, ami megadatott, így letelepedtem az egyetem lépcsősorának legaljára. Elnéztem a többi normális egyetemista boldog, mosolygós arcát. Elgondolkodtam, milyen lenne az életem, ha nem a híres-neves Davis szenátor lányaként jövök a világra. Minden bizonnyal minden sokkal jobb és egyszerűbb lett volna, sóhajtoztam. Csodás, derűs napunk volt végre. Az elmúlt időszak után rám fért már egy kis éltető napfény. A karjaimon támaszkodtam és az ég felé emeltem az arcom, hogy minél több D vitamint szívhassak magamba. Lerúgtam a magas sarkú szandálomat, kényelembe helyezkedtem, úgy heverésztem. A tűző nap felforrósította a sok apró fehér kavicsot a talpam alatt. Szórakozottan túrtam közéjük a lábujjaimmal. Elviselhetetlenül meleg lett, szinte égette a bőrömet a forróság, hunyorognom kellett az erős fénytől, előkotortam a táskámból a napszemüvegemet. Ilyen is ritkán van Bostonban. Fullasztó volt a hőség, a levegő is lángolt körülöttem, a messzeségben délibáb rebegett. Hol késhet már ez a fajankó? Jól kezdi. Én meg itt fogok vörösre sülni, bosszankodtam. Vajon nem unja még az apám? Mikor adja fel, és jön rá végre: engem nem lehet megzabolázni, mert én nem egy megvadult csikó, hanem egy emberi lény vagyok? Nem tudtam, eljön-e valaha az a pillanat, mikor az apám magához tér és kiléphetünk végre ebből az ördögi körből. Sokszor vádoltak azzal, hogy lázadó természet vagyok. Igen, valóban az vagyok, de elgondolkodhattak volna rajta, miért. Soha senkit nem érdekelt igazán, mi is történik velem. Az anyám ugyanúgy, mint az apám, csak magával foglalkozott. Ami anyagilag lehetséges volt, mindent biztosítottak nekem és a testvéreimnek, de amire a leginkább szükségünk lett volna, azt nem kaptuk meg soha. A szeretetet. Nem csoda, ha kezelhetetlenek lettünk, állandó szélmalomharcot vívtunk a szüleink törődéséért, folyton hazugságokon kaptak minket, hogy nem egy ártatlan lányos estén voltunk, hanem más városban, az éjszakában, olyan részegen, hogy azt sem tudtuk, hol vagyunk. Gondoltam, hátha akkor felfigyelnek majd rám, de csak azt értem el, hogy kaptam egy buldogot magam mellé, aki felügyelte minden lépésemet. Szuper! Azzal szórakoztattam magam az elmúlt időkben, hogy mindet kicsináltam idegileg, egy sem maradt egy hónapnál tovább, ezzel is elértem, hogy az apám – ha nem is úgy, ahogy szerettem volna – kicsit velem törődjön.

A pokoli hőségben lassan kezdtem megszomjazni, mikor behunyt szemmel is érzékeltem, hogy hirtelen egy sötét árnyék vetült rám. Ki merészeli? Kinyitottam a szemem, a napszemüvegem a hajamba toltam. Az erős napfény elvakított, csak a körvonalait láttam meg először: magas, izmos, határozott kiállású. Aztán ahogy a szemem hozzászokott a világossághoz, egy fiatal, jóképű srác vizslató tekintetével találtam szemben magam, átható pillantásokkal ácsorgott felettem. Mi van, mit bámulsz? Nem vagyok bazári majom. Ekkor néztem meg alaposabban és hirtelen elfelejtettem, mit is akartam. Jé, ez a múltkori srác a bevásárlóközpontból. Hogy talált meg? Végigfuttattam rajta a szemem és meg kellett állapítanom, hogy igencsak tetszett a látványa. Ejha! Rendkívül szexi, sármos és határozottan jóképű volt, barna haja dögösen, kócosan belőve, a szemei pedig zölden csillogtak az erős napsütésben. Farmernadrágot és egy szűk fehér pólót viselt, ami kiemelte kidolgozott, izmos felsőtestét. Hűha! Nem semmi. Leplezetlenül mértem végig, tetőtől talpig.

– Szia! Te vagy Nina Davis? – érdeklődött és éreztem, ahogy a hangjától teljesen kirázott a hideg. Fantasztikus orgánuma volt, ami veszélyessé és izgatóvá tette. Vajon honnan szalajtották? Tuti, hogy nem ide jár.

Attól függ, ki kérdezi – feleltem kacéran. Kedvem támadt játszadozni egy kicsit. Vette a lapot, mert féloldalas mosolyra húzta a száját.

Jason Scott vagyok, az új személyi testőröd – közölte kihívóan.

Na, ne! Ugye ez csak valami rossz tréfa?

Jó vicc. Hogy találtál meg? – villantottam felé a csábos mosolyom.

A sors is úgy akarta, hogy mi újra találkozzunk – lebegtette meg a fényképemet a kezében. Azonnal felismertem. Ez a kép az apám asztalán volt.

Leesett az állam. Erre határozottan nem számítottam. Tátott szájjal bámultam rá. Ezzel most jól meglepett az apám. Nina, térj magadhoz! – hajtogattam magamnak. Ez valami tévedés lesz. Az eddigi kísérőim mind öltönyös bohócok voltak, kimért, idegesítően merev, rideg pasasok. Ez a srác pedig abszolút az ellenkezőjüknek tűnt.

Ebben az esetben: késtél – billentettem kicsit oldalra a fejem és próbáltam szemrehányóan nézni. – És ha már így áll a helyzet, megköszönném, ha nem tegeznél le. Ja, és ha nem haragszol, pont elállod a napot.

Tényleg ezt akartam mondani? Összezavart. Vajon mit akar az apám ezzel elérni? Ez a pasi nem az ő ízlése, sokkal inkább az enyém. Igencsak durcás lettem a külseje miatt. Történik ma velem valami jó és kinek a keze van ebben is? Naná hogy az apámnak.

Nem túloztak, te tényleg pimasz vagy. Amúgy meg nehezen találtam meg a megfelelő épületet – nyalta meg szépen ívelt száját, amitől a hideg futkosott a hátamon. Ez a Jason bejön nekem! Bajban leszek. Tennem kell róla, hogy tudja, hol is a helye…

Nem szeretek várni – figyelmeztettem fölényesen.

Pimasz, félholdas mosolyra húzta a száját, a jobb lábát pedig feltette a lépcsőfokra mellém, könyökével rátámaszkodott, majd vészesen közel hajolt. Belecsapott az illata az orromba, ami istenien finom volt és hívogató. Mélyet szippantottam belőle, majd én is előre dőltem. De nem engedhettem meg magamnak, hogy megfeledkeznem arról, ő most az ellenség. Az apám egy újabb zsoldosa, a másik oldalon áll.

Nem tűröm, hogy megvárassanak – közöltem dacosan, csak úgy a mihez tartás végett, majd felé nyújtottam a kezem, hogy segítsen fel. Megragadta, majd felhúzott, de megbotlottam, így egyenesen a mellkasának ütköztem. A tenyeremmel támaszkodtam meg rajta, ahogy feleszméltem. Pont ugyanaz a borzongás futott végig a hátamon, mint legutóbb a bevásárlóközpontban. Éreztem kemény, kidolgozott izmait, és bőre melegét a pólóján keresztül.

Hol van az öltönyöd? Talán nem tájékoztattak a protokoll előírásokról? – vágtam ki magam zavaromban. – Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha az alapoktól kezdjük – próbáltam megőrizni a méltóságomat. – Van egy-két előírás, aminek a betartása kötelező. Ebben határozottan tilos a fizikai érintkezés – szűrtem ki a fogaim közt.

Már meg ne sértődj, de az én főnököm nem te vagy, hanem az apád – szólalt meg ellentmondást nem tűrően. – Mi pedig már tisztáztuk a rám vonatkozó szabályokat – kacsintott felém.

Na, ettől felszaladt bennem az adrenalin. Engem már megint semmibe akarnak venni? Ezt sosem viseltem jól.

Eressz el, mert megbánod! – szisszentem fel, bár cseppet sem volt ellenemre a közelsége.

Na, de ha már előhozakodtál ezzel, tény és való, valóban nem ártana lefektetnünk néhány rendszabályt, hogy ne csúszhassanak hibák a gépezetbe, és persze a békesség kedvéért. Ha betartod őket, te és én remekül elleszünk majd.

Ez engem akar megregulázni? Látszik, hogy tényleg nem ismer.

Akármit is mondott az apám, jobb, ha már most az agyadba vésed, engem nem lehet megzabolázni. Én nem egy vadló vagyok, hogy betörjenek! Ha megpróbálkozol, figyelmeztetlek, belém fog törni bicskád – fenyegettem.

Szélesen vigyorgott, és a fejét csóválta. Felbosszantott a magabiztossága.

Ne vegyél rá mérget – tréfálkozott.

Kinek képzeled te magad? Miért hiszed, hogy ezt megengedheted magadnak? – próbáltam eltolni magamtól, de nem sikerült kiszabadulni a rabságból.

A személyi testőrödnek, akinek a dolga megóvni a testi épségedet – mért végig szemtelen tekintettel.

Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgod.

Gúnyosan elnevette magát, majd még szorosabban vont magához.

Akkor nem árt, ha én is tájékoztatlak, tőlem nem szabadulsz meg olyan könnyen, mint az elődeimtől, belőlem, garantálom, hogy nem csinálsz hülyét. Ne is álmodj róla – felelte közönyös hangon, miközben a szeme kihívóan szórta a szikrákat. Igencsak vonzó volt, az már biztos. Össze kell majd kapnom magam. Nem lesz ez olyan egyszerű.

Nem vagyok megfélemlíthető – hajoltam közel az arcához, de meg se rezzent, a tekintete nem árulkodott az érzelmeiről.

Áh, szóval egy igazi pókerarc! Na, a végén még tényleg jól fogunk szórakozni.

Majd meglátjuk, kit faragtak keményebb fából – tettem hozzá és újra kapálózni kezdtem a karjai közt, mire elengedett.

Nálad keményebb diót is feltörtem már – sandított összehúzott szemmel. Magabiztosan, látszólag jól szórakozva, csípőre tett kézzel ácsorgott a következő menetre várva. – Első és legfontosabb szabály: a kölcsönös tisztelet.

Azt majd meglátjuk – motyogtam magam elé.

A lépcsőhöz robogtam, felkaptam a szandálom és megindultam a parkoló felé. Érzékeltem, hogy még mindig ott állt és nem mozdult. Most meg mire vár?

Mi van, testőrkém, kérvényt nyújtsak be, hogy megmozdulj? Haza akarok menni – jelentettem ki menet közben dühösen, de nem néztem vissza rá. Király! Az apám felvett valami önkényeskedő szépfiút, aki azt hiszi, ő az atyaúristen, de majd megtanulja, velem nem lehet büntetlenül packázni. Voltak már nehéz esetek, de minddel elbántam, ő sem lesz más, hamarosan szedi a cókmókját és sosem látom többet.

 

Jason – Kiút a sötétségből

Mint az őrültek rohantunk az állítólagos célszemély tartózkodási helyére. Az előírás szerint öt percen belül oda kellett érnünk. Ahogy érkeztek az információk, kúszott feljebb az adrenalin. Nem volt sok időnk, menet közben zajlott a taktikai eligazítás, feladatleosztás. Nem volt már agyalás, hogy mi lesz, mert ezt csináltuk folyamatosan. Imádtam a munkám. Voltak esetek, amikor órákon át feszülten várakoztunk, beöltözve, a tűző napon. Majd hirtelen kell cselekedni, az elfogás mindig váratlanul történik – látszólag. Nekünk persze mindenre alaposan kidolgozott akciótervünk volt. Az egész olyan varázslatos volt. Alig vártuk, hogy dolgozhassunk, de ide nem lehet csak úgy bejönni melózni, hogy „na, majd lesz valami”, mert itt tényleg lehet valami. Például kilövik mellőled a társad. Ám mégsem volt bennünk félelem. Ha minden eset megviselt volna bennünket, nem tudtuk volna ezt csinálni. Megpróbáltuk kizárni az érzelmeket. De persze teljességgel nem lehet. Megnyugtató volt azonban a tudat, hogy nagyon jók a védőfelszereléseink, és a lehető legbiztonságosabb taktikával dolgozott a csapatunk. Az évek során teljesen összeszoktunk. Mindenkinek tudtuk az erősségeit, gyengeségeit, de néha foroghattak a leosztások. Akadt, aki pajzzsal volt jobb, és volt, aki ügyesebben lőtt, de akadt nálunk volt birkózó is, általában ő teperte le és bilincselte meg az embereket. Mindannyian tudtuk, milyen helyzetben mi a dolgunk, de alakulhatott úgy egy szituáció, hogy az improvizáció miatt cserélődtek a pozíciók. Az eddigi bevetéseink során számtalanszor keveredtünk éles helyzetbe, de sosem volt még emberveszteségünk. Nekünk sem az ölés volt a célunk, hanem a helyzetmegoldás, minél kevesebb sérüléssel, maximális életvédelemmel.

Jelenleg is a mi bevetési egységünk érkezett meg elsőként az érintett épület elé. Körülkémleltem, első ránézésre minden békésnek és csendesnek tűnt. Túlságosan is. Az információink szerint túszejtés volt folyamatban. Kellemetlen, rossz előérzet hasított belém. Sokszor vettünk már részt hasonló bevetésekben, de itt semmi jele nem volt annak, hogy bármilyen terrorista akció folyna. Lépésről lépésre közelítettünk a hatalmas épület felé. Az első felderítők lassan hatoltak be.

Tiszta.

Itt is tiszta.

Az épület üres – hallottam a fülesben.

Az osztag vezetője kézjelzéssel intett, hogy nézzünk körül kint is. Az egyenruhánk erőt sugárzott, de beöltözve sem éreztük, hogy sebezhetetlenek vagyunk, leginkább csak fizikai biztonságérzetet, lelkierőt adott, ezért ilyenkor is óvatosnak kellett lennünk. Az adrenalin dübörgött, habár nem értettem, miért. Nem ez volt az első ilyen bevetés, mégis valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kezdett rajtam eluralkodni, amit próbáltam elnyomni, hogy tehessem, amit tennem kell.

Pár perccel később hangos robbanás zaja hallatszott a bejárat irányából. Az embereink bent ragadtak, mi pedig kint. Ekkor rémült sikolyok és üvöltözés hangja szűrődött ki az épületből. Be kellett valahogy jutnunk. A sűrű, fekete füst egyre intenzívebben gomolygott elő az ablakokból, így csak a tetőn tudtunk behatolni az épületbe. Gyorsan kellett cselekednünk. A túszok és a társaink élete volt a tét. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a nehéz homályban, ami olyan volt, mint a legsűrűbb éjszakai köd. A maró, égető érzés egészen a tüdőmig hatolt, szinte alig kaptam levegőt, mégsem fordulhattam vissza. Azóta tudom, miért mondják: a füst csendes gyilkos. Az épületet egykettőre ellepte a fekete felhő. Kaparta a szemem és égette a tüdőm. Aztán hirtelen felcsaptak a lángok körülöttem, minden vörös és narancsos fényben égett. Ez nem lehet véletlen. A bent lévők egyre szorosabban húzódtak egymáshoz, ahogy megpróbáltak elhátrálni a lángok elől. Már így is rengetegen voltak a teremben, de a lökdösődés még rosszabb helyzetet teremtett. A sikolyok egyre hangosabbá váltak, egyre közelebbről hallatszottak; ekkor megpillantottam a tetőt nyaldosó lángnyelveket. Tudtam, hogy arra már nem juthatunk ki. Az épület rendkívül forró volt már. A lángok félelmetes árnyékokat festettek a felfelé bámuló emberek arcára. Különféle érzelmek: szomorúság, félelem, düh. Én mégsem éreztem egyiket sem. A megoldás után kutattam az agyamban. Láttam rajtuk a rettegést és a haragot a szemeikben, némelyikben még a tűznél is vadabbul lobogott. Az emberek kétségbeestek, és üvöltözve dörömböltek a falon. Eluralkodott a pánik hangulat.

Mi a fene folyik itt? – kérdezte Dennis, a társam.

Nem tudom. Nagyon nem tetszik ez nekem. Forduljunk vissza! Hol a parancsnok? – üvöltöttem túl a hangzavart.

Nem érkezett válasz, mert abban a pillanatban egy újabb erős robbanás rázta meg az egész épületet. Hatalmas reccsenéssel szakadt ránk a plafon, ezzel azonban még nem volt vége. Éreztem, hogy a levegőbe emelkedek és nekivágódom a falnak. Utolsó villanásként még láttam a társam, ahogy kirepül az épületből. Sebesült állat módjára üvöltött a fájdalomtól, a testét vér borította. Az ajtó hatalmas robbanás kíséretében kiszakadt, és vele a fal egy jókora darabja is. Amikor a fal kirobbant, mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal sújtott volna a fejemre. Feltápászkodtam. A vállam és a karom meglehetősen fájt, csak nehezen bírtam mozdítani a kezem. A francba! Dühödt erőfeszítéssel, hideg céltudatossággal tornáztam fel magam a talajról. Az arcomat jeges veríték borította, a homlokomon szivárogni kezdett a vér, ami zavart a látásban. Sántítottam, de eltökélt léptekkel közeledtem Dennis felé. Tudtam, hogy megsebesült; lehajoltam hozzá és láttam, hogy a teste több helyen erősen vérzik. Biztos voltam benne, hogy mindjárt az eszméletét is elveszíti. Hevesen kapkodott levegő után, a kezem csupa vér lett, ahogy a mellkasához értem és segíteni próbáltam rajta. Elfordítottam a fejem a felismerésre.

Tarts ki, haver! Hallod? – pillantottam rá tehetetlenül. Addigra az arcomon vastag, riasztó mocsokká maszatolódott verejték, vér és korom volt.

Körülnéztem segítség után kutatva, de mindenhol élettelen testeket, vagy kínjaiktól jajgató embereket láttam. Mi a fene történik itt? Ez lett volna az évszázad akciója? Több tucat kommandós tartózkodik az épületben. Tőrbe csaltak minket! Ez csapda volt! Végül nem hallatszott több sikoly, de a csend még borzasztóbbnak hatott. Dennis vére pedig megállíthatatlanul szivárgott a kezeim között. Fájdalmas volt a felismerés, hogy nem tudok segíteni rajta. Ekkor fegyveresek ugrottak elő a semmiből és tüzet nyitottak a fetrengő túlélőkre! Néhány pillanatra a szívverésem is elállt. Nem talált el. Mellélőtt! Mészárolnak. Dennis mellé húzódtam és ott feküdtem a hideg, véres betonon mozdulatlanul, halottnak tettetve magam. Kővé dermedve figyeltem, ahogy bajtársaim teste hirtelen elernyedt. Micsoda őrült és piszkos harcmodor ez… Nem félek a haláltól… hol van már? Kétségbe voltam esve. Ekkor egy árnyék állt meg közvetlenül előttem és egyenesen rám szegezte a fegyverét.